Romantika [antikvár]

Részlet: GYULAI MESTERSÉGE A fatornyú erdészlak, vidámbarna zsindelyfalával, vitézkedett a fövényen. A madarak hangja még nem jött meg, és a levél hallgatott a fán. Napkeletre várt hangya, borz, a tó álló zöld vize s a pi-linkázni vágyó miriád bajuszfű a ráncolt tószélen. Az első bíborfény már felrajzolta magát az ég kékjére; tiszta idő volt, amikor a harmat bőven hull; pára, fodorfelhő csendben fesledezett. Gyulai arcát kipingálta a pirkadás. Vadőr-szokás szerint orrán át megízlelte a levegőt, utána a cserepes pajtahíjához ment, és költögető hangon felszólt: — Jány Pista. Virrad, Jány Pista — és tenyérrel dörömbölt a deszkákon. Álmos szempár hunyorgott le a szénából. — Ma felmehetnénk, Jány Pista — folytatta a vadőr —, ma szép napunk lesz. — Menjünk, nem bánom. — De ha nincs ínyedre . — Már hogyne volna! Jány Pista kirámolta magát a lepedőből, hajából egyenként kiszedte a szénaszálakat, és egy merész ugrással, mint egy mutatványos, levetette magát, ami által az álom is kiment szeméből. Talpraesett, mint a macska. Most látszott, hogy milyen karcsú és fiatal. 5