Szégyen vagy szerelem [antikvár]

Gábor arra eszmélt: ha ezt az utat pontosan maga elé kell idéznie egykor, Ady soraira gondolna: „Homlokomra várom puha kezét, és a szívem tájára " Ám az ösvény kizökkentette álmodozásából. Életében először tapasztalta ilyennek ezt a kúriaépületig húzódó utat. Bokaficamitónak, csúszósnak, rücskösnek. Amelyiket valami erőszakos gyepfajta is igyekezett elfoglalni. Az ösvénnyel párhuzamosan kocsiút. Esőtől felduzzadt sártenger. Az éppenhogy oszlani készülő esőfelhő-foszlányok mögött az ég sárgáskék, az akácfák tetején vibráló sárgászöld fény. Szemetfájdító. Az ösvényre fel-felfutó fű úgy csúszott a cipőjük alatt, mintha csizmazsirral kenték volna be vastagon. Gáborék kúriája, ahová a két lányt vitte, elhanyagolt menhelynek festett. Nem lakóépületnek. Bagolyvárként meredt eléjük. A felső emelet egyik csücske olyan lebombázottan ásít ott, ahogyan a háború hagyta. S mégis: Pötyinek és bakfis húgának az ajkán ez a lehangoló épület sem tudta meghervasztani a mosolyt. A mesére tárulkozó, csepp gyerek mosolyát. Pötyl, aki kemény racionalitással érvelt évfolyammegbízottként a főiskola diákgyűlésein, most rajongó, hályogos szemével olyannak látta a romos épületet. amilyenné Gábor mesevilágra hajló alkata szuggerálta számára. - Látod a pálmámat? Ott. az erkélyablakban. Pötyl ragyogva bólogatott. Azt a pálmát látta maga előtt, amit Gábor szavaiból ismert, és nem azt a kuszán gubbasztó kukoricafélét, amire Gábor mutatott.