Szerelmes földrajzom [antikvár]

Szerelmes földrajzom (A tájról, hazáról, nemzetről) 1. ATAJ Szerelmes földrajz című könyvével Szabó Zoltán műfajt alapított. A szótársítást azonban, bevallása szerint, a fogalmat Cs. Szabó Lászlótól kölcsönözte. Maradjunk hát az átvevés nyomdokán! Bogozzuk tovább a fogalmat a saját tapasztalataink szerint! Mindenekelőtt azonban megállunk a felismerés láttán: milyen érzékletes a magyar nyelv! A földrajz ugye a fold rajza, melynek formáit, szerkezetét térképek, tehát a tér képei ábrázolják. Az iskolában tantárgy, később valóságlátásunk alapja. Világképet jelez. Aminek rokona, mintegy leszűkített változata a tájkép. A táj! Szabó Zoltán állítása szerint meghatározza az embert. Az érzékeire hat, magával ragadja és fonnálja tudatát, mintegy beleépül. De hát hogyan épülhet a természet tárgyi világának élő változatossága a lélekbe? Kérdésünk, melyre választ keresünk, most így szól: mint épült belénk a föld rajza és a táj képe, amennyiben a múlt század hannadik évtizedének elején az alsó Garam mentén születtünk? A parasztporta, a ház, istállók és kamra, az udvar, szín és a pajta, s az utcakép is adottak, a maradandóság rokonai. Képük tartós, alig változik. A Patak más. (Nagybetűvel, tulajdonnévként írom a nevét.) Egyedi jelenség, kettéosztja a falut. Nyáron lustán csörgedez, libák fürösznek benne. Télen vastag jég alatt tűnik el, csuszkálunk a jegén. Ártatlan vizecske. Olvadáskor azonban zavarosan megduzzad, s a gyors nyári záporok is megvadítják. Ismeretlen természeti erő költözik bele. Hatéves lehettem, amikor egy éjszakai felhőszakadás után majdnem elöntötte a falut. Reggel a felázott talajt nézegettük apámmal a házunk előtt. Kusza sárgás vonalakra, szeszélyes ábrákra, szemétrakásokra és habmaradékokra mutatott: eddig ért a víz! Majdnem befolyt a kapun. Nagy áradás volt A lehetőségbe, hogy a víz bejön az udvarba, beleborzongtam, majd sírva fakadtam. Borzalmas kép számomra, ahogy a jámbor utcát, a derék akácok, ráncos kérgű füzek és magas topolyafák gyökerét és törzsét elönti a zajló víz. Végigrohan a „mi sorunkon", alámossa a köves utat, elsodorja a gyaloghidakat, leúsztatja a felvégről a lábasólakat, deszkákat cipel és szemetet hömpölyget. A házak felé árad, hogy mindent elemésszen. Iszonyatos képzeletbeli kép. De a napocska már melegen süt, és a nedves föld felett nyájas párák remegnek, a Patak még zavaros és vad, hányja-veti magát medrében, a libák azonban már belemerészkednek. Mi lett volna, ha bejön az udvarba? - szipogom. Nagy baj lett volna igen nagy baj! - mondja nyugodtan apám. Elámít, hogy ő nem fél A táj tehát a drámai élmények által hat a gyerekre. Néha szinte rákényszeríti *** 5 ***