Szerelmünk romjai [antikvár]

Hajnalodott 1936. július 13-án, s miközben a három bérgyilkos Tenerifében megmászta a magas kertfalat, azt remélve, hogy álmában üthet rajta a fegyveres őrök csapatán, én öntudatlan álomban feküdtem szűkös kis stuttgarti szobámban, és egyre csak vártam, hogy elkezdődjék végre az életem.A bérgyilkosok profik voltak. Egyetlen hang nélkül kúsztak fel titkos köteleiken, pillantást sem vetettek egymásra, és nem gondoltak másra, csak az előttük álló akció következő lépésére. Puhán érkeztek a fal melletti talajra, láthatatlanul suhantak végig az árnyékfoltok között, mind közelebb lopakodva áldozatukhoz.Úgy zajlott le az egész, mint egy kibontakozó szimfónia. Tervük szerint egyenként akartak lecsapni az őrökre, elvágva a torkukat. Aztán felfeszítik a tornác ajtaját, s felsuhannak a lányka szobájához vezető márványlépcsőn. Maria del Carmen, így hívják a gyermeket, aki a tízévesek édes álmával szunnyad odafenn, de csak addig, míg a kötél a nyakára nem burkolódik, s bele nem nyomják a párnát aprócska arcába. Innen kellett még átmenniük a szülői hálószobához, elintézni a megmaradt őröket. Mindezt egyetlen pisszenés, egyetlen fegyverdördülés nélkül. A tábornoknak és bűbájos feleségének meg sem szabad rezzenniük ágyukban az ajtó mögött, olyan mozdulatlannak kell maradniuk nyoszolyájukon, mint egy Velázquez-festménynek, míg el nem jön értük a halál.A kocka el volt vetve, de aztán váratlanul felbukkant az egyik őr, és gépfegyverropogás ugatott fel a hajnali csendben. A bérgyilkosok szétszóródtak, épp csak menteni tudták a bőrüket. A tábornok felriadt a fegyverdörgésre, de aztán embe-