Szeszélyes nyár [antikvár]

Régi idők A rettenthetetlenek, a nagyszerű június havának kezdetén találván magukat, letelepszenek a platánok árnyékába, és vad küllemük szelíddé enyhül. íme a lombozat, íme az emelkedő-süllyedő higanyoszlop, mely az alvók lélegzetét utánozza. íme a napernyő ingása és ez a hajdan rettenetes arc. Nyugodjék meg az orr, s az arcból oly szenvedélyesen előugró duzzadt ajkak csillapodjanak, mert. Isten a tanúnk, a város nyugodt. A zsíros földek közepette elég fehér udvarház virít a nemzeti költészet szellemében, a kisbikák ökrökké vedlettek, az üszők vemhesek, és a május odavan. Ha csak lehet, öltözzenek fehérbe, és üljenek ki tétován szállodájuk elé. Teringettét! Hát nem szolgál-nak-é elég jó példaképül ősapáink, kik szíjjal övezvén derekukat, kabátjukkal karjukon, lépésről lépésre közelítettek a kerthelyiségek bejárata felé, hogy előre elkészített székükön helyet foglaljanak? Azokban az időkben a nyár markotányosnői fejükön csuklyával, lábukon szellős, lapos topánkákkal, melyek nem hagytak nyomot az út homokjában, sorra járták a férfiakat és a székeket, s köpenyük duzzadó zsebéből papírtömböt húzva elő, lapot lap után téptek ki belőle. Orrocskájuk taraját mindig pír borította el, valahányszor szavukat vendégükhöz intézték, szólván: