Sziv és szaxofon I-II. [antikvár]

Részlet: 1. Ritkás, októberi köd ülte meg a Király-utcát. A levegő nedveskés volt és éles. Néha mintha apró, ragacsos szemcse szemetelt volna a borulatos égből, de az is lehet, hogy csak a könnyű köd morzsálódott, darásodott — mindenesetre nyirkosság finom zománca futotta be a járókelők arcát. Noha világos felöltők és karra akasztott esernyők hirdették, hogy a nyár régen meghalt a naptár lapjai között, az emberek mégsem hittek, nem akartak hinni a borús, szomorú időnek. Mert most még csak úgy délelőtt tíz óra körül lehetett, de remélték, hogy a déli órákban mégiscsak kiderül az ég, leomlik onnan a magasból a bágyadt, sűrű-mézszerűen csorgó októberi verőfény és teljes pompájában feltárul a rozsdavörös, dúsillatú ősz, mely olyan szép, jóllakott és egyben mégis kissé lehangoló volt az idén, mint az érett bűnöző asszony, amikor már fáradtan és kissé únottan szeret. A Zeneakadémia királyutcai bejáratánál állandóan lengett-mozgott a nagy, rúgós üvegajtó mindkét szárnya, mindig kívülről nyomták befelé: most csak érkezők számára nyilt: a ködös-hűvöskés-októberes Pestből, szerte mindenhonnét, érkeztek a növendékek. Legtöbbjük húsz év körüli fiú, lány volt, egészen gyerek is elég volt közöttük, — ezek a középiskolában magántanulók voltak — de idősebb, erősen kopaszodó férfiak és hervatag, harminc felé járó nők, asszonyok is akadtak közöttük — ezek többnyire ének-tanszakosok voltak. Az elegancia vagy legalább is jólöltözött-ség közös tulajdonságuk volt. Még a szegényebb sorúak is kínos igyekezetet fordítottak arra, hogy külsejük, megjelenésük lehetőleg tetszetős, csinos legyen. A fiúk frissen borotvált, púdertól hamvas