Szólíts a neveden [antikvár]

- Később! - Ez a szó, ez a hang, ez a stílus. Életemben nem hallottam még, hogy valaki így köszönjön el. Élesen, kurtán, elutasítóan csengett, kihallatszott belőle az olyan emberek leplezett közömbössége, akiket cseppet sem érdekel, hallanak-e még felőled valaha. Ez a legelső emlékem róla, máig hallani vélem. Később! Ahogy lehunyt szemmel kimondom ezt a szót, máris ott vagyok a sok-sok évvel ezelőtti Olaszországban, és a fákkal szegélyezett kocsibejárón lépkedve látom, amint a nyakánál mélyen kigombolt, lobogó kék ingében kiszáll a taxiból: csupa napszemüveg, szalmakalap, csupasz bőr. A következő pillanatban már kezet is fog velem, majd hátizsákját átnyújtva a bőröndjéért indul a csomagtartóhoz, és közben azt kérdezi, itthon van-e apám. Talán akkor és ott kezdődött minden: a feltíirt ujjú ing, a sarok gömbje, ami a viseltes papucscipőből ki-ki-csusszanva olyan mohón ízlelgette a házunkhoz vezető ösvény forró murváját, mintha már minden lépéssel a tengerpartot keresné.