Találkoztam nyelvekkel [antikvár]

Az 1960-es évek első felében küldték az első könnyűzenészeket Nyugatra. Kezdetben nagyon megválogatták őket, később a kiutazás már alig ütközött akadályba. Sokáig élt azonban a köztudatban, hogy csak kiváltságosok kaptak szerződést. Az én esetem biztosan nem ilyen. Valutára volt szüksége az országnak, és ez a valutaszerzés olcsó módja. Nálunk kialakult egy nem túlképzett, de sokoldalú muzsikustársadalom. A szerződések az Interkoncert (Nemzetközi Koncertigazgatóság) és a magyar muzsikus közt jöttek létre, de közbe kellett iktatni a befogadó országban bejegyzett ügynökséget. Mind az Interkoncert, mind a külföldi ügynök általában 10-10%-ért kötött szerződést velünk. Ez azt jelentette, hogy kinti gázsink 20%-a már nem a miénk volt. Később létesültek más magyar ügynökségek is, engem azonban csak az Interkoncert utaztatott. A befogadó ország törvényei szerint kellett adóznunk. Ez Svájcban 4-5%-ot tett ki, Skandináviában 30%-kal indultunk, de 6 hónap után elérte az 50-60%-ot. Ezért kellett félévenként országot váltanunk. A divatos hangszereket kint kellett megvásárolnunk, mégpedig azonnal így hát az első hónapok törlesztéssel teltek. A külföldi hangszerboltok szinte semmiféle biztosítékot sem kértek, ha részletre vásároltam. Kezük bizonyára messze elért - volna. Itthon vámkedvezményt kaptunk félévi, majd egyévi munkaviszony után. A feltételek gyakran változtak. Vettem pl. egy használt kisbuszt. Azonban a rá kivetett 180 ezer Ft vámot soknak találtam, ezért a kocsit leadtam a vámhivatalnak. Vámértéke azonnal 20 ezer Ft lett, az érte kifizethető összeg pedig 8 ezer. Sőt, ha egy héttel később érkezem, már csak 4 ezer. Hátrányos volt a kötelező átváltás alacsony árfolyamon. A német márkát sokáig 10 forintra értékelte a MNB, holott 100 lett volna reális. A valutaárfolyamot havonta vagy még ritkábban kiírták a bankban. Meg kellett kérnem valakit, aki hajlandó volt megnézni a pesti árfolyamot.