Történeteink almáspitével [antikvár]

Weöres és a népdallás Június már búcsúzott az esztendőtől, miként a cinke és vörösbegy gyerekek a csipogástól. Megkezdődtek az énekórák, mert beállított a kamaszkor, s nyomában a fölnőtt-ség, amikor már területet kell foglalni harcias énekkel, az édes danákkal pedig udvarolni. Rezesorrú Drámaíró éppen az éneklésről beszélt, valamint a magyar költészet néhai, ámde halhatatlan dalnokáról, Weöres Sándorról, aki kétségtelenül tudott zengedezni cinkéül és vörösbegyül, továbbá az egyelőre még ki nem alakult nyelveken is. Lepényt ettek hagymával és libazsírral. A tésztát Szépasz-szony gyúrta-kelesztette, a lepényeket Édesszájú Lóorvos sütötte tárcsán, az újkori magyar paraszti sütőművészet remek eszközén. - Az történt - kezdte Rezesorrú Drámaíró, hogy egyszer a Kassák Klubban, ahol Weöres Sándor olykor megfordult, egyik fordulását megtisztelte a híres operaénekesnő, Fölszállottapáva Tamara, akit a milánói Scalában is szoktak volt ünnepelni. - Isten éltesse! - jelezte Szőlősgazda, hogy nemcsak enni kell. Az erőszaknak az egész társaság engedett. A művésznő népdalcsokrát a lelkes közönség hatalmas tapssal fogadta, Sanyika pedig a maga befelé somolygó grimaszával. Fölszállottapáva Tamara rögtön meg is kérdezte: Nem tetszett, Sanyi bácsi? Nehéz erre így válaszolni, csipogta a költő, mert ő páratlan dalnoksága ellenére is megtartotta gyermeki hangját. Tudja, Tamara, a népdalt torokból szokás énekelni, nem tüdőből, mint az operanótákat.