Új vadregény [antikvár]

Az Űj Vadregény elé A vadászirodalom lényegéből fakadóan énközpontú. Ebből következik, hogy a vadászírónak kapitális egóval kell rendelkeznie. Hiszen az én történetemet mondom el, az én trófeáimat mutatom be a könyvben, mely trófeákhoz az én emlékeim tapadnak. Lehet persze én nélkül is vadászkönyvet írni, manapság van is példa erre: a vadász elmeséli az írónak élményeit, az megírja. Ez lehet jó irodalom. De jó vadászkönyv szerintem aligha, hiszen e műfaj legfőbb kötőanyaga hiányzik belőle, az én. Enélkül, a történetek megéltsége nélkül olyan lehet a könyv, mint mikor én látok egy szép naplementét, elmesélem egy festőnek, aki megfesti azt. Ez a könyv, miként annak első kiadása is, az én könyvem. De nem csak rólam szól. Szeretett emberekről, szeretett vadakról is. S szól még gyűlöletes dolgokról is, mert a gyűlöletest gyűlölni kell. Ne áltassuk magunkat, hogy a világ csak jó. A világ rossz is, és nekünk művészféléknek e rosszat ütni-vágni-rúgni kell még akkor is, ha ama nagy általános rossz egy része bennünk van. Ez a kötelességünk, ezért jöttünk a világra. Mint a régész, ki finom borzszőr ecsettel tisztogatja le a rég eltört amforák cserepeit, magam is úgy kerestem meg, s tisztogattam le a rárakódott időtörmelékektől azokat az emlékcserepeket, melyeket most újra összeállítva kirakok ide. S miként az eltört korsók is valaha ép edények voltak, telítve a régi idők zamatos borával, úgy az emlékcserepeim így egykor egymáshoz illettek, és szeretett emberek vették körül. Életedényem tele volt jóval s rosszal, mint mindenkié; tele féktelenséggel, hebehurgya „arcotokba vágom az igazságot" indulattal, de volt benne állremegtető meghatódás is, és az a feltűnési viszketegség, meg nőies nosztalgia, amit magam mindig rejtegettem, de amely gyarlóságok nélkül választott hivatásom egy napnál tovább nem gyakorolható. Ahogy a korsók s életek törnek el (mert addig járnak a kútra), úgy pukkannak szét illúzióim is, melyek a könyv első kiadásakor még bennem éltek. De akkor sem törődöm bele, mibe beletörődni bűn, és kimondom mindig, mit kimondani kötelességemnek érzek, hiszen másképp e szavak a tüdőmben rohadnak el. Néha segít egy szerep, melynek szájával mondom a magamét, de ha ilyen nincs, akkor vadásztörténetekbe csomagolva teszem ezt. A világ tehát olyan, amilyen, és ez már aligha változik. De mielőtt az önsajnálat takonymelege borítaná el soraimat, kicsit kárörvendőn azok felé, kik nem vadásznak, s összekacsintva azokkal, kik igen, megsúgom, hogy nekünk vadászoknak és a színészeknek adatik a legjobb menekvés. Hiszen egyfelől vár minket a fiktív világ, melyben az aljasságok is megnemesülnek, szemben a valóság szennyével. Másfelől előttünk az erdő s a vad: vár minket a legpompásabb, legférfiasabb elfoglaltság, a vadászat. Jó vadászatot!