Űrérzékeny lelkek [antikvár]

INTRO Hajnali négyre jár; az eső sustorgására ébredek. Felkattintom a lámpát, és a szememhez közelítem a karórám számlapját. Kitapogatom a szemüvegemet, felkelek és az ablakhoz lépek. Az ablak fekete tükréből borostás arc bámul rám, én vagyok az; amikor lefeküdtem, nem húztam el a függönyt. Leülök az íróasztalhoz, kinyitom a notebook tetejét; a gép zümmögni kezd. Előkeresek egy lemezt, Pink Floyd, Obscured by Clouds; a hangszórókból áradó fémes delej betölti a szobát. Visszaülök az asztalhoz, kinyitom a könyvet. Mélyet lélegzek fölötte. Salétrom, mész, avas dió, nedves penész szúrós szaga; a könyvet a bolhapiacon vettem, sokáig nézegettem a standot, ahol meglapult, egy csomó régi újság, fakó fénykép, rongyos naptár és egyéb, papírból készült vicikvacak alatt. Óvatosan vettem fel, azt hittem, rögtön lapjaira hullik, de a vártnál jobb állapotban volt. Megfordítottam: kék és arany csillagok a fekete űrben, felül apró űrkomp, vidáman szeli a csillagos feketeséget. „Utazás a világűrbe", írta Vitalij Szevasztyjanov, a Szovjetunió űrhajósa. Megsimogattam a borítót; a világűr fekete pora nyomot hagyott a kezemen - fellazult festék volt, vagy a piac mocska talán. Ma jelentkezett a szerzőtárs. Ugyanazt a történetet gömbölyítjük ketten; én az őrületet tolom magam előtt, ő nos, a halált. Szerzők és szereplők vagyunk egyszerre - ez nem irodalmi közhely, hanem a valóság. A hősök: az űrérzékeny lelkek; bizarr egy társaság. Kinyitottam a könyvet. Kedves kis barátom! Valamikor réges-régen, amikor az ember még nagyon keveset tudott arról, hogy milyen is a Föld, úgy képzelte, hogy alakja olyan, mint egy fölfordított csésze. Ez a csésze három óriási elefánton nyugszik, az elefántok pedig ^gy még hatalmasabb teknősbéka páncélján állnak. A csodateknős 9