Vakarócska [antikvár]

Részlet a könyvből: Nincs kenyér, - sóhajtott hosszan, teletüdővel, majdnem lármásan Marka néni. A háta is belegörbült, mint az egerésző macskának. A tehetetlen szegénységet, a háború mindent felhabzsoló nyomorúságát fújta ki magából egyszerre. - Még karácsonyra sem süthetünk cipót... - toporgott a hegyoldaba vájt pinceüreg sárral tapasztott tűzhelye körül. Hat fehér leányarc fordult feléje, tizenkét szem figyelte szorongva és mégis reménykedve minden mozdulatát. Pasztír Josó csillér lányai. A legidősebb most múlt tizennégy, a legfiatalabb éppenhogy hatesztendős volt. Úgy következtek egymás után, mint a bánya falába vágott lépcső, alig akadt nagyobb ugrás, sorba szedett nevük úgy csengett-bongott, akár egy májusi paraszt versecske: Jula, Katka, Ancsurka, - Veron, Ilon, Vakarócska. Mert a legkisebbet nem hívta senki igazi nevén, mindenki elfelejtette, mire keresztelték. Olyan pici volt a nővéri füzérben, mint kenyérdagasztás után a teknő oldaláról összevakart tésztából sült cipócska. Vakarócska. Talán azért szerette mindenki annyira, mert a legapróbb volt, a legvéznább, a legszőkébb - a haja olyan sápadtan csillogott, mint a tiszta, lágy, folyékony arany, amelyhez még nem kevertek idegen, durva anyagot...