Vigaszág [antikvár]

Mindig kicsit félrehúzódott. Lázas tekintettel és összefont karral állt a kerítés mellett. Nem, nem is összefont, hanem önmagára kulcsolt, a saját testére olvadó karral. Mintha nagyon fázna, vagy görcsölne a gyomra. Mintha saját magába kapaszkodna, hogy el ne essen. Nem nézett ránk, egyetlen kisfiú alakját kereste a tekintetével, és papírzacskót szorított a melléhez. Én pontosan tudtam, hogy egy csokis kifli van abban a zacskóban, és mindig azon tűnődtem, nem préseli-e morzsákra Igen, ez volt minden, amiben megkapaszkodhatott, a kicsönge-téssel és a megvetésünkkel szemben, a pékségből visszatérőben - és ott volt a sok kis zsírfolt a hajtókáján, mint megannyi nem remélt kitüntetés. Nem remélt kitüntetés De Honnan tudhattam volna én ezt akkor? Akkor még féltem tőle. A cipője túl hegyes volt, a körme túl hosszú, és a mutatóujja túl sárga. És az ajka túlságosan vörös. És a kabátja túl rövid, és túlságosan szűk. És a tekintete túl borús. És a hangja túlságosan furcsa. Amikor végül észrevett minket, elmosolyodott, és széttárta a karját. Csendben lehajolt, és megsimogatta a kisfiú haját, vállát, arcát. És miközben az anyám szorosan magához vont, én elbűvölten újra megszámoltam az összes gyűrűt a barátom arcát simogató kézen. Minden ujján volt egy. Igazi gyűrűk, szépek, értékesek, mint a nagymama gyűrűi Az anyám mindig ebben a pillanatban fordí-