Vissza Korfura [antikvár]

r- Hatéves voltam, amikor nagyapám először vitt magával a szigetre, ahol született. Persze anyám és apám úgy tettek, mintha szörnyen izgulnának amiatt, hogy túlélem-e nélkülük az első szünidőmet, de szerintem valójában kapóra jött nekik, hogy eltűnök egész nyárra. Hat vakációt töltöttem nagyapámmal a szigeten, ahol a rokonság lelkesen próbálta pótolni a szüleimet és gondjaiba vett - különösen nagyapám unokahúga, Dimitra néném, aki akkor még fiatalasszony lehetett, de én már néninek szólítottam. Ez az édes, mosolygós, csupaszív nő mindig végtelen türelemmel és levendula illatú öleléssel várt. Eleinte nem teljesen értettem, mitől sziget ez a vidék -honnan is tudhattam volna? Londonból, ahol szüleimmel éltem, ugyanúgy nem látszottak Anglia partjai, így erről sem hittem el, hogy igenis sziget - az ilyesmi a mesekönyveimben egy picinyke földdarab volt, amelyet láthatóan körbevett a víz, és általában egyetlen pálmafa árválkodott rajta, esetleg egy bánatos hajótörött. Ám csakhamar szélesedett annyit a látóköröm, hogy felfogtam a dolog értelmét. - Szigetek mindenféle méretben léteznek, Anglia például, ahonnan mi jöttünk, még Korfunál is sokkal nagyobb - mondta nagyapám, miközben drapp alapon sárga és zöld páfránymintás ingjét gombolta. Kizárólag itt hordta az efféle szörnyűséges, tarkabarka ingeket, ezek a ruhadarabok még most is megmosolyogtatnak, ha látom őket a kilencvenes évek videoklipjeiben. Az ingek mindenesetre jót tettek neki; folyamatosan bókolt a környékbeli éltes menyecskéknek, és gyerekfejjel biztos voltam benne, hogy az öltözéke biztosította neki az ehhez szükséges vagányságot. Egyébként jóvágású öregúr volt, szürkésfe-