Washington Black [antikvár]

Tíz-tizenegy éves lehettem - nem tudom pontosan amikor meghalt az első gazdám. Nem gyászolta senki; csakis önmagunk miatt lógattuk a fejünket és jajongtunk a mezőn, meg azért, mert nyilván mindent ki fognak árusítani. Már nagyon öreg volt. Csak messziről: görnyedt volt, sovány, árnyéktetős nyugszékben ült a pázsiton, ölében takaróval. Túlélt egy őrült királyt, túlélte még a rabszolga-kereskedelmet is, tanúja volt a francia birodalom bukásának és a brit felemelkedésének, az ipari korszak hajnalának, és már nem volt jó semmire. Emlékszem, a Hit ültetvény köves földjén kuporogtam aznap este, a csupasz sarkamon, tenyeremet Nagy Kit lábikrájához szorítva, érezve, ahogy árad a bőréből a melegség, az erő, a hatalom, miközben a nap leereszkedett körülöttünk a cukornádra. Némán néztük, ahogy a felügyelők kihozzák a koporsót a Nagyházból. A koporsó csikorogva rácsúszott a szalmával bélelt szekérre, a saroglya a helyére kattant, és a szekér zörögve elindult. így kezdődött: én meg Nagy Kit néztük, ahogy a halott szabadon távozik. Egy reggel, tizennyolc hét múlva, megérkezett az unokaöccse, porlepte hintók sorának élén; egyenesen a Bridge Town-i kikötőből hajtottak fel. Hogy a birtokot nem adták el, akkor még isteni ajándéknak tekintettük. A hintók lassan végignyikorogtak a pálmafákkal árnyékolt, felpuhult talajú töltésen. A karaván végén, egy pőrekocsin valami furcsa dolog trónolt, ponyvával letakarva, akkora volt, akár a korbácsolószikla a kismezőn. El nem tudtam képzelni, mi lehet.