Zápor [antikvár]

Részlet: Eső hullott a falura. Amolyan sokat várt, megimádkozott, nyári eső. Az emberek a pitvarban álltak, kitárt istállóajtóban. Úgy látszott, tekintetük az eső fényes szalagjain túl a felhőket keresi. A szemeikben inkább büszkeség ült, mint hála. Mindegyikük úgy érezte, a saját imádságára nyíltak meg az ég csatornái. De legfőképp a pap. Vasárnap volt. Ázott emberek nem futottak a mezőről, csak ketten siettek az állomás felől. Egy asszony meg egy ember, de ezek sem voltak parasztok. Esernyőt tartott az asszony és messze elmaradt a férfitól, aki minduntalan visszaszaladt hozzá és idegesen biztatta, de az asszonynak botladozott a lába a szokatlan úton. Végre dühösen legyintett és többet nem törődött esernyős párjával. Hosszú köpenye gallérját felhajtotta s öles léptekkel sietett a falu felé. Kalapját a fejébe húzta, fejét félrefordította, vállát az eső oszlopainak feszítette, mintha nagy nehezére esnék átszakítani. Egyik kezében könnyű táskát tartott, másikkal a kalapját fogta, hogy el ne fújja a szél. Köpenye alul szétnyílott és a nadrágját a térdéhez tapasztotta az eső.