Ötvenhat lövészárkai [antikvár]

Regéczy-Nagy László (Horváth P. Gyula felvétele) 1956 volt az a villanásnyi idő, amikor az egész nemzet egy fejjel volt magasabb önmagánál - ha szabad Bibó Istvánt idéznem. Azután szinte törvényszerűen bekövetkezett a levert magyarság ellenkező állapota, amikor bizony egy fejjel alacsonyabb lett, nem is rövid időre. A vereség és a győzelem egyaránt jellempróbája egyénnek és közösségnek. A börtönből szabadulva át kellett élnem, hogy a rendszer sohasem felejti el a 15 éves ítéletemből le nem töltött 9 évet. Olyannyira igyekeztek az illetékesek, hogy a rács mögötti 6 év után még 27 évig a szőnyeg alá sepert, s ott taposott osztályellenségként gyűjthettem a tapasztalatokat önmagamról, meg a többi magyarról. Bizony, az egész világtól elhagyatva, savanyú kincstári mosollyal viselte a magyarság egy része a nyakába visszaültetett diktatúrát, amely leninizmusnak címeztette magát, de csak a vörös zászló alá visszagyűlt sztálinistákkal állíttathatta helyre a becsődölt gyarmati rendet. Amire máig keserűen gondolok vissza, az a többi magyar önfeladása. Olyan boldogan fogadták a rendszer apró engedményeit, mintha azokért harcoltunk volna. Kádár még csak engedett olyasmikben, amik miatt a forradalom kitört, de tapodtat sem hátrált abban, amiért a magyarok a szabadságharcot megvívták. Rákosi Sztálin bunkójával vert le minket, abba pedig a rendszer néhány év múlva látványosan belebukott. Kádár belülről igyekezett megtömi a nyakas magyarokat, s lelkünk rot-hasztásáról alighanem győzelmi jelentésekben számolt be Hruscsov elvtársnak és utódainak. 7