A hordozó [antikvár]

Prológus A tűz megállíthatatlanul terjedt. Gerendák és rönkfalak fülszaggató ropogással enyésztek el. A tető már leégett, s a lángok kíméletlenül mardosták a többi házat is. A föld megremegett. Hasra vetődtem. A légzésem akadozott, remegve kúsztam arrébb egy felém boruló oszlop elől. Kezemmel toltam magam minél messzebb a veszélytől. Pedig már nem létezett fedezék. Sehol sem maradt biztonságos hely a faluban. Eluralkodott a káosz. Égő, rángatózó emberek üvöltése hasított bele a levegőbe, és vegyült el a tűz ropogásával. Még sosem tombolt bennem ilyen kíméletlenül a félelem. Eletem minden békés, nyugodt pillanata éppúgy a lángok martaléka lett, mint az otthonom. Nem maradt semmim, amit megmenthettem volna. Egyetlen dolog dübörgött a fejemben: menekülnöm kell. Talpra ugrottam. A szememmel a távolban kijelöltem egy célt, ahová muszáj eljutnom. A környező fák már égtek, de az erdő mélyén még maradhatott reményem a túlélésre. Kapkodva vettem a levegőt, miközben futva kerülgettem a lábam előtt heverő, kidőlt fákat, hamvadó romokat, elszenesedett torzókat. Nem volt már időm felmérni a valódi károkat és veszteségeket. dSQ, 9 SíX!,