A Platánfa Kapujában [antikvár]

ELŐSZÓ 2005. június 21., kedd, a nyári napforduló ÓRIÁS PLATÁNFA ÁLLT A VÖLGY AUÁN. BÜSZKÉN MAGASODOTT az égre, amelyet tüzes narancsvörösre festett a búcsúzó nap. Festőién szép volt az ősi táj, ahol domboldalakon, ormokon és völgyteknőkön, éles sziklákon és puha tőzegen vágott át a római fal. A gyengülő fény hosszú, puha pászmákkal cirógatta a földet, és Amyt annyira lenyűgözte a szépség, hogy csupán akkor hallotta meg a lépéseket, amikor a lopakodó már majdnem odaért hozzá. - Ugye hogy megérte a látogatást? A lány ugrott egyet, mint a rémült nyúl. - M-meg, nagyon szép - ismerte el, és megpróbálta lassítani a nyargaló szívverését. - Bár hamarosan sötét lesz. - Ismerem visszafelé az utat - mormolta a férfi. - Kicsit elfáradtam - mondta Amy. - Jobb is, ha indulok. - Mi ez a nagy sietség? - A férfi kinyújtotta a karját, a lány fíile mögé simított egy sötét fíirtöt. - Volt idő, amikor minden percet velem akartál tölteni. Ez igaz. Valamikor úgy bele volt habarodva, annyira elvakította a tévedésből szerelemnek hitt, buta érzelem, hogy bármit megtett volna, csak együtt lehessenek. Ma már nem tudta, mit látott ebben az emberben.