Barátod: Carter [antikvár]

Idegborzoló részletességgel emlékszem, mikor kezdődött ez az egész őrület. Legalábbis részemről. tízéves voltam. A szüleim (a James család, akik a Joyce Avenue 1100. alatt laktak... értitek) egy adománygyűjtő bulit tartottak az otthonukban. A flancos vacsora kellős közepén apám felállt, mert úgy érezte, beszédet kell mondania. (De minek?) Ott állt a maga százkilencven centis valójában, vakítóan kék amerikai szeme szikrázott, csakúgy, mint a kapzsisága. Ott állt, és arról beszélt, hogy támogatni akarja az egészségesebb iskolai étkeztetést és a hatékonyabb fegyelmezési módszerek bevezetését, mivel egy bizonyos gyereknek (nekem) mindig, mindenképpen a balhék kellős közepébe kellett csöppennie.