Enyém vagy [antikvár]

Prológus Nem sokra emlékszem abból az éjszakából, amikor meg kellett volna halnom. Különös, hogy az elme mennyire ki tudja rekeszteni azokat az emlékeket, amelyeket már nem akar tárolni - ezzel tisztában kell lennünk. De ha lehunyom a szemem, még most is hallom annak a májusi éjszakának a hangjait. Ahogy süvít az évszakhoz képest hideg szél, zörög a hálószoba ablaka, és a távolban megtörnek a hullámok a tengerparti kavicsokon. Az eső is esett. Erre azért emlékszem, mert a fejemben még mindig élénken él, ahogy a víz halkan serceg az üvegen. Egy percig hipnotikus hatása volt. Egy percig elleplezte a kintről behallatszó lépteit: kopp, kopp, kopp, ahogy a lassú, elszánt lépéseknél koppant a kövön a cipőtalpa. Tudtam, hogy eljön, és azt is tudtam, mi a dolgom. A vaságyon, a paplan alatt fekve kényszerítettem magam, hogy nyugodt maradjak. A part menti ösvényen halványan izzó villanykörtefüzér fénye beszűrődött a szobába. Ez a kísérteties sötét általában le szokott csillapítani, ma este azonban még magányosabbnak éreztem magam tőle, úgy, mintha rögzítés nélkül lebegnék az űrben. Ökölbe szorítottam a kezem, reménykedve, fohászkodva, hogy az új nap megnyugtató félhomálya mutassa meg magát az ablakban. De rá sem kellett pillantanom a faliórára, anélkül is tudtam, hogy az még minimum négy-öt óra, és szükségtelen volt tudatosítanom magamban, hogy akkor már túl késő lesz. A lépések már a ház elé értek, és a zárba helyezett kulcs halk, fémes morranása