Inszomnia [antikvár]

prologus A másik autó a semmiből bukkan elő. Nincs figyelmeztető fékcsikorgás, még csak mi a típusú oldalpillantás sincs az ablakon át, csak az éles csattanás, ahogy fém ütközik nagy sebességgel fémnek, energiarobbanás, katasztrófaszimfónia. A becsapódás olyan nagy erejű, hogy az üveg azonnal szilánkokra törik, éles, haragos jégdarabokhoz hasonlatosan fröccsenve szanaszét. A karosszéria víz módjára fodrozódik, az autó magasan a levegőbe emelkedik; és a vidámparki hullámvasutak legrosszabb változatait idézőn hengerbucskázik keményen bele az út menti árokba. Utána rettenetes csend. Halk nyikorgás, ahogy a fém megállapodik, és azután semmi. A rádió már nem szól. Nincs már izgatott beszélgetés. Pillanatok leforgása alatt minden megváltozott. Csekély mozgás az utasülésen. Visszafogott, csapdába esett, összetört kétségbeesés. Sikoltás, ami ziháló lélegzetvételnek is alig minősül. A másik autó, egy négykerék-meghajtásos bivaly, még mindig az úton van, az elülső vége felgyűrődött. A motor meglepő módon még mindig jár, egy vénember rekedtes köhögésével, de azért jár. Egy pillanatig, egy hosszabb pillanatig, mint amennyi az élet univerzumának megsemmisítéséhez szükségeltetett a másik járműben, a vezető remegve ül a kormánynál. A nap továbbra is süt, a fénye foltokká szűrten hatol át a fák között. Gyönyörű kora reggel van továbbra is, az út még mindig üres. Az út még mindig üres. Nincsenek tanúk. Az otthona nagyjából másfél kilométerre van csupán.