Lepedő-boleró [antikvár]

Borítói néhol kopottasak, repedezettek.
- Idegesítő - szaporázta meg lépteit a londíner, s hirtelen mozdulattal fölrántotta a 201-es szoba ajtaját. - Kérem, ha lehet, csendesebben - akarta mondani, de szavai félúton megrekedtek torkában. A szobában égett a villany, s az apró asztalon egy lemezjátszó volt csupán, korongján rendületlenül forgott a fekete plasztik. A ágyak bontatlanul fehérlettek. Sehol senki. - Úristen - döbbent meg a londíner, s kibotorkált a kísérteties helyiségből. Néhány lépés után a 200-as ajtóhoz ért. Gyönyörtől teljesnek tűnő, mégis, rettenettel teli sikoly, majd tompa puffanás hangja rémisztette meg az ajtó előtt némán hallgatózó londínert. Remegő kézzel nyomta le a kilincset s benézett az arasznyi résen. A padlón szanaszét heverő ruhadarabok között egy alsónadrágos, térdelő férfit látott, aki zilálva hajolt az alatta fekvő, véres arcú nő fülé. - Egek! - kiáltotta a londíner, s be sem csukva az ajtót, lerohant a recepcióra. - Valami nagy baj van - lihegte a portásnak. - A kétszázasban. Hívd gyorsan a rendőröket! Meg a mentőket is! - Mi az? Talán lenyilazott valakit a szerelem istene? - vigyorgott a portás. - Ott vér folyik, nem érted? - kapta ki a portás kezéből a telefonkagylót a londíner, s tárcsázott."