Minden félelemed [antikvár]

PROLÓGUS Egy keddi napon találták meg a holttesteket. Két nappal azután, hogy a család nem repült haza a járattal, amelyre jegye volt, és hat nappal azután, hogy elsötétültek a közösségi oldalaik, és nem írtak több üzenetet. Az utolsó posztjukban egy szelfivel erősítették meg a hírt, hogy megérkeztek Mexikóba. Az erőltetetten csücsörítő szülők mellett állt a szemmel láthatóan feszengő, iruló-piruló tinilány, meg a műanyag napszemüveges, foghíjasan vigyorgó kisfiú. Tulumban béreltek nyaralót. A kis házikó nem a tengerparton volt, és a kitaposott útról is le kellett térni, ha oda akart jutni az ember. Egy földút végén ékelődött be az út menti őserdősávba. A helybeli rendőrnek arcába csapott a bűz, amikor az ingatlan gondnoka kinyitotta az ajtót. A szobalány, aki azért jött, hogy kitakarítson a távozó vendégek után, a kis betonverandán ült, és könnyáztatta arccal morzsolgatta a rózsafiizérét. A házban tikkasztó volt a hőség. És hemzsegtek a legyek. De hiába terjengett a rothadás szaga, vérnyomok nem voltak, és más egyértelmű jel sem utalt arra, hogy bűncselekmény történt. A tulumi zsaru pillanatok alatt átlátta, hogy neki ott nincs keresnivalója. Még abban az órában becsörtettek a házba a kézi gázérzékelőt szorongató, fehér védőruhás emberek. A kanapén heverő, kővé dermedt anya mellén sátrat formázott a kinyitott, puha fedelű regény. A tinilány, akire a hálószobában, a bevetett ágyon fekve találtak rá, még most is görcsösen markolta a telefonját. A gondosan betakart