Örökké holnapig [antikvár]

Az özönvíz előtt Az életem 2012. február 15. előtt a „Hey Jude"-hoz hasonlatos dal volt. Előbb egyszerű zongoraakkord, ami siralmas kamaszkoromat jobbá tette. Ugyanez az alapdallam a közepén aztán felerősödik - egyre jobban -, hogy néhány pillanat erejéig előrevetítsen valami kivételeset. Aztán már csak a na-na-na-na következik, újra meg újra. A fülnek kellemes, mert azt eleveníti fel és vezeti le, ami előtte volt. Ez a nap, amely fényképalbumokkal és lemezekkel zsúfolt manchesteri gyerekszobámban kezdődött, mintha eleve a múlt felidézésének lett volna szentelve. Amikor az állomásra igyekeztem a szemetelő esőtől szürke utcákon, melyeken kabátjukat fázósan összehúzó, telefonjukba temetkező ingázók jártak, az nem annyira a letűnt napokra emlékeztetett, mint inkább az utánuk való sóvárgásra; kék egű, szikrázó nyárra fél világgal odébb, ahol a magnókból áradó zene versengett a kocsmákból az utcákra özönlő, lengén öltözött vendégek nevetésével. Utam a Radisson Hotel, az egykori Szabadkereskedelmi Székház épülete előtt vezetett, mely a popzene egyik legendás pillanatának helyszíne is volt. 1966. május 17-én az egyik kötözködő néző azt kiabálta az itt fellépő fiatal Bob Dylannek, hogy „Júdás!". Dylan rövid szünet után az elektromos gitárjával tért vissza, és