Sziklasír [antikvár]

Bornholm, 1995 A sziklafal oldalában nyílás derengett fel. A sápadt holdfény alig szűrődött át a fák sűrű koronáján, a lány mégis észrevette. Nehézkesen, tapogatózva botorkált felfelé a meredek hegyoldalon. Az ösvény felől hangokat hallott, mire megpróbált gyorsabban haladni, de megcsúszott, és majdnem elesett. Sikerült megkapaszkodnia egy csenevész bokorban, majd gyorsan továbbindult a barlang felé, ahol menedéket remélt. Az eső megint rákezdett. Az arcába csapott, és hangosan dobolt a fák levelein. A hangok elhallgattak, az éjszakai sötétség mindent elborított. A lány keze kőbe ütközött. A szíve vadul vert a mellkasában, zihálva vette a levegőt. Fájt a feje, és rettenetesen szédült. Tudta, hogy az ütés után elveszítette az eszméletét, de azt nem, hogy mennyi időre. Amikor magához tért, körülötte álltak, és fentről néztek le rá. Elhúzódott tőlük, nagy üggyel-bajjal feltápászkodott, és futásnak eredt. Bele a sötétbe. Most megtapogatta a halántékát. A bőrén és átázott hajában érzett valami ragadósat, de a sötétben nem látta a vért. Soha többé nem áll szóba velük. Semmi mást nem akar, csak hogy hagyják békén. Amikor átnyomakodott a keskeny nyíláson, a sziklafal végigkarcolta meztelen kaija puha bőrét. A hidegtől reszketve a földre kupo- 7