Alkinoosz kertje [antikvár]

A FORDÍTÓ AJÁNLÁSA AZ OLVASÓHOZ Mostan ütötte a távoli óra a féltizenegyet. Múltunk könyvei közt csüggetegen lapozok. Nemcsak a gondolat, ámde a szín is messzi vezethet: rég elavult lobogók rostjai itt a sorok. Színehagy ottan tűnve a kor fia pisla szemébe, gót metszésű betűk, rejtjeletek mit izen? Azt, hogy a régi nap élve tüzelne a sárga lapokról? Vagy kriptája csupán néki a hártyapapír, .s régi korongja virágként vár zsugorodva a könyvben: fényteli kelyhe letört, s őrli a lassú halál? Nem tudom. Éppen ezért felidézem a sokszori sétát, míg fiatal szemmel néztük a szűk tereket: szobrok, várfalak, ép kövek óvtak egy eszmevilágot, s durva falak tetején állt valahány eszelős {mert legelőbb eszelősként tűnt a szemünkbe a sok hős, megnyitván a remény nem lehető kapuit). Kincsekkel hazatértek a békés messzi világból, s azt tették, mit a kor embere várni se mert. Janus, Oláh, Decsi, Laskai, Honterus és valamennyi lángteli vártereken új kiutat mutatott. Nem gondolva közelgő vészre a várbeli népek, mentek a lélek, az ész szebb birodalma felé.