Az idők kertje [antikvár]

Egyetlen kötetem sem jelent akkora változást az előzőekkel szemben, mint ez. Kétellyel csupán azok fogadhatják e kijelentést, akik e versek külső formáját, nézik; azt, hogy túlnyomóan szonettek. Alexandrin szonettek ezek, ami nem csak 1-2 szótagnyi különbséget jelent, hanem s főképp fölfrissülést, kiegyenlítést is. így közelebb állnak a magyar versérzékhez, mint a keskenyebb tükrüek, melyekben a rím néha léhának tűnhet, akkor is, ha nem az. A cezúra nem üres formalitás, általa ellentétes, vagy kiegészítő részek kerülnek egy sorba, mint pl. »Az erdő szőke nő, magányos hős a tar fa« vagy »Fenyőtől zöld a csúcs, tölgyétől rozsdabarna«. Ki e verseket olvassa, meg kell, hogy érezze, mily gazdagodást és fölszabadulási jelöl e lelet. Nincs már törés bennem. Amit valaha »szabad versben« mondtam el, most plasztikusabban kijön egy-egy 12 szótagosok után kiugró sorban. Hosszú, zsúfolt mondat után (...s a fekete titok s a fényes vágy sodort a berekesztés Ó, hát tekints reám, Olvasd el ezt a sort.) nyitány e helyzetben, a szándékkal kurta végső szó muzsikál, nem sort jelent igazán, inkább egész művet, egymásra következő sokaságot. Persze teljesen megváltozott a hangom. Ugy elüt a régitől, mint a klasszikus a romantikustól, mint a, mindent átölelő és áttekinthető tenger, a kusza lombos erdőtől.