Bővebb ismertető
Valójában nem illik bevezetőt írnom egy verseskötethez. Hosszú életemen át mindig csak megszólaltattam azokat a remekműveket, melyek megszólítottak engem. Ennek a kötetnek a verseire különösen rezonál a lényem, mert kortársam, mostanában megismert jó barátom írta őket. Istenem! Így kéne röppenni, szárnyalni, leszállni, várakozni, lángolni, megnyugodni, mindent látni és elfogadni. Ezek a megélt öregség versei. Szokatlan pályafutás a Fövény Lászlónéé. Egész életében írt, de versei csak nagyon fiatal korában jelentek meg, az 1930-as években, F. Solymár Ágnes álnéven. Később csak önmagának és férjének írt, s az évtizedek folyamán szét is szórta, nem igyekezett megőrizni költői termését. Nagyon elfoglalta őt az a szándék, hogy az emberiség művelődésének minden ága-bogán eligazodjék. A megszerzett tudását tovább adja, saját gyermekén kívül még sok száz vagy akár több ezer fiatalnak. lelkeket, elméket nyitogatott, különböző iskolák és előadás-sorozatok hallgatói közt. Több mint ötven éven át tanított. 1953-1997-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, mint az esztétika és kultúrtörténet egyetemei tanára. A Főiskola (később Egyetem) hallgatói, a magyar filmművészet világhíressé vált rendezői, dramaturgjai és operatőrei ma is rajongással veszik körül, tudván, hogy a világra nyitott, széles körű érdeklődésüket, eligazodó képességüket köszönhetik neki. De az idő telik. A tanítványokat ott kell hagyni, a szeretett gyermek maga is őszülő családapává válik, a rajongott férj odaátról néz csak vissza. A rohanást nem bírja már a láb. Meg kellett csendesedni, el kell vonulni. Egyszer csak rengeteg szabadideje lesz az embernek. Most újra előbújik az a sok érzelem-indulat, képesség, ami nem keresett nyilvánosságot, nem tört magának utat a mások tudását gyarapító évtizedek alatt. Amerre csak fordul a lélek, minden gondolattá, versmuzsikává lesz körülötte, s megérleli ezt az öregkori költészetet. Kilencvenedik életévét közelítve bőségesen ontja magából őszinte megfogalmazását annak, amit átél. A kéz engedelmeskedik, apró betűket vet és zeng-sír-játszik a szavakkal. Olyan öregkori költészetet varázsol a papírra, amely csak arra vár, hogy sok szomjas lelket megitasson, s hogy valami magamféle versmondó hangot is adjon neki.