Csodavárás [antikvár]

Hegedűs János verseit olvasva először az ötlik szembe, hogy szerzőjük képviseleti költő. Képviseleti költő, mégpedig abban a hagyományban helyezkedik el, mely Petőfitől, Adytól vagy akár József Attilától eredeztethető. Hegedűs lírája személyes élményekből építkezik, ám e személyes élmények képesek általános szinten szólni a versek olvasóihoz. A Csodavárás versei a kilátástalanság vidékére, az emberi létezés és a társadalom perifériáira kalauzolnak minket. Oda, ahol a költő, az ember immár mindenétől megfosztva áll, nincstelenül, pusztán önmagában. Ám e szélsőséges, marginális pozícióból a költőnek lehetősége nyílik, hogy a világot és annak visszásságait a maguk meztelen valójában lássa meg. A peremre szorult, látszólag kilátástalan helyzetbe vetett értelmiségi elnyeri a képességet, hogy mindnyájunk helyett és mindnyájunkhoz szóljon. Szavát pedig meghalljuk. Meghalljuk, mert nem elvont, a közember számára értelmezhetetlen rébuszokban, bonyolult metaforákban fogalmaz meg, hanem ennél sokkal egyszerűbb, érthetőbb versbeszédet használ. Napjaink magyar költészetében nem jellemző, hogy a költők társadalom- és korkritikát, azaz képviseleti költészetet művelnének. Hegedűs János ezzel szemben mint autentikus, hitelesen megszólaló költő, saját helyzetéből szemlélődve reflektál azokra a korproblémákra, melyeket a mainstream kortárs magyar költészetet mintha elhallgatna. Szegénység, kilátástalanság, a társadalom peremére szorítottság Hegedűs költészetében nem olyan témák, melyeket a költő elhallgatni igyekezne, sokkal inkább lírájának gerincét alkotják. A versekben autentikus szenvedéstörténet fogalmazódik meg, a költői beszélő pedig szimbólumszerű, adott esetben bárkivel behelyettesíthető alanyként jelenik meg. Hegedűs beszélője a verseket átható reménytelenség ellenére folyamatosan valamiféle csodára vár, mely kimenti a testi-lelki szegénységből.