Eleai tanítvány [antikvár]

Borítói kissé karcosak.
„Függőleges tizenhét. Ugye? A mindig mogorva pénztárosnő mosolyogva húzta maga elé a kosaram. Nem értettem. Újvidéki születésű költő. Majd kicsattant a jókedvtől. Kilenc betű. A vasárnapi újságban. Megállt bennem az ütő; szóval: ennyi? Alkudozni lett volna kedvem. Egy szomszéd fehér szakállal és fehér kutyával… nem is tudom? Az első betű bé, az ötödik ö. Fokozatosan kirajzolódik alakom a költői homályban… Csaba és Ákos apukája, aki a karsztról – vagy miről? – írt könyvet. Várakozón tekintett rám. Illetlenség lett volna továbbra is hallgatnom. Milétoszi… Elbizonytalanodtam. Hegel írta azt, hogy a görögöknél otthon vagyunk, vagy valaki más? Csupa lucsok lett, nem emlékszem, mikor izzadt ennyire a tenyerem. Preszókratészi, de nem milétoszi. Nagyot nyeltem. Eleai tanítvány. Büszkén kihúztam magam. Eleai! És tanítvány! A kissé molett asszonyka elhúzta a száját. Sok betű, mondtam, tömérdek betű, és nem tudni, hogy milyen betűre végződik.” Böndör Pál