Kutyapest [antikvár]

Randevú az eszpresszóban Borzolt értelmem darabokra hull már: elhullunk - látom - moszatokká mállunk, s nékem innom kell nyomorult csészémből ezt a szorongást. Nem látjátok tán, hogy a lánykám sápadt, elfáradt arcán nem erő a bíbor, lappangó lázak szerelemre gyújtják, s retteg a csóktól? Szánjátok meg, nők, ti felém sötétlő kávémérések rúzsozott lakói, szánjátok meg őt, aki fél, mint lelkem régi lakója! Mert jobb volna tán, ha nem ismerném őt, ámde ez történt - szuszogása hallik, lám csak, itt is van, s az a rebbent ajka rám nevet: „Ádám"! S borzolt értelmem darabokra hull majd, elhullok, tudom, merevült vak óriás módján járom tűz-tehetetlenségben csókjai táncát. Budapest, 1954