Szonettek [antikvár]

Előszó f!, I A szakma virtuális címere: a mívesség. Csakhogy a költészet nem szakma, hanem hivatás. Sőt, annál is több. Látomások sora, prófécia, egy dallam, amely egy életen át elkísér. Fültámadás és végítélet. A szavakban rejtőző igazság pillanata. Ihlet, amely során megvilágosodik az isteni kegyelem, amely során leírhatóvá lesz a zene mermybe-menetele. A szonett a költők „itala". A szigorúság, a fegyelem „börtöne", a meg nem alkuvás kalodája, a sötétség hona, amíg el nem jön a virradat tüzes angyala. Akkor aztán helyükre kerülnek a jambusok, megszólalnak a rímek, ragyogni kezd a forma, akár az útszéli Krisztus-keresztek. Megtörténik a csoda. Megtörténik a költészet. A révülés, az őrület szent pillanat minden szonett. Hogy kiknek köszönhetjük a szonettet? Elsősorban a prován-szi trubadúroknak, az itáliai poétáknak, hiszen a Xll. és Xlll. század folyamán ők bukkantak rá újabb és újabb versformákra. 11. Frigyes szicíliai udvarába tódultak a költők a világ minden tája felől, hogy Orpheusz lantját új dallamokhoz szoktassák. De hol vannak ők Mnémoszünének, az emlékezés istennőjének leányaitól, a művészetek istennőitől. Euterpé, Erató, Terpszikhoré, Polühünia nélkül a lírai költészet, a szerelmi költészet, a tánc és a himnikus ének szépségéről, varázsáról mit sem tudna a világ. Ők jelentik ma is a költészet forrásvidékét, az ő szépségük virágzik a szavakban. Petrarca, Ronsard, Shakespeare, Baudelaire újra és újra kihir- 1 ,