Tűztündértánc [antikvár]

Megvilágosodás Hányszor hívtál már s indultam feléd bizonytalan léptekkel a porban, halványan hallottam égi zenéd, anélkül, hogy tudtam volna, hol van ki üzen, vagy talán mélyen, bennem zendül reményből mégis a csoda, ami miatt messzire kell mennem, és útközben kiderül majd, hova, és mint vásári tükrös szobában mindenfelől intett hímzett fátyol, s feloldódtam a kínált csodában, fent lebegve közel volt a távol. Hegytetőkről völgykatlanba nézve jó hírnökként igét büszkén vittem, elfelejtett imákat idézve kerestelek, s mikor már azt hittem, közel vagy, abbamaradt a zene. És mert a bűn csábítóbb a hitnél, hosszan sodort a mohóság szele, a Nap felé szálltam, vagy Te vittél, rongy lelkemért másokat okoltam, láttam szépet, zavaros homályból, láttam halált a földi Pokolban, láttam kínt, mit lefedett csöndsátor, láttam angyalt, árnyak közül nézett, kezét felemelte, hogy megáldjon, és suttogva megnevezett téged, leintettem, hogy egy cseppet várjon, láttam, míg a templom torka elnyelt.