Versek [antikvár]

Húgom (1938) Mint halvány apácák ó-klastromokban kódexek betűit színezték csendben, úgy fest húgom egy tájképet halk-gonddal, Fehér csuklója villog az ecsettel. Lármás világ, maradj kint rút zajoddal! O bíbor kertet lát most s lilás árnyat, sötétzöld felhőt, törpe fát kék lombbal s az ágak között rózsás bóbitákat. A színek sompolygó talpakon jönnek elébe s köré telepednek némán. Hódolva nézik. Rab állatsereglet néz így föl úrnőjére az arénán. Üveghang a lelke. Leng magába túlnan a valóságon, túl a földön. O falak védjétek pajzsokká válva és legyen ezer rajzú rács a függöny. Maradj kint világ! Törpe fák kék lombbal halkan suttogjanak a bíbor kertben. A messzeségben, mint szelíd lágy sóhaj csengettyüzzön egy ezüsthangú csermely.