Az állatok érzelmi élete [antikvár]

Eloszo Tojóikat átverő kakasok? Gyászoló szarvastehenek? Szégyenlős lovak? Néhány éwel ezelőtt mindez még gyanúsan a fantázia termékének tűnt, állatbarátok vágyálmának, akik még közelebb akarták érezni magukat védenceikhez. Velem sem volt ez másként, hiszen az állatok végigkísérték egész életemet. Legyen szó akár a kiscsibéről szüleim házában, amely engem választott anyjának, akár a kecskékről nálunk, az erdészlakban, amelyek gondtalan mekegésükkel színt visznek mindennapjaikba, vagy az erdő állatairól, amelyekkel területemet bejárva nap mint nap találkozom: újra meg újra felteszem magamban a kérdést, vajon mi játszódhat le a fejükben. Vajon valóban az-e a tényállás -ahogyan azt a tudomány hosszú időn át állította -, hogy csak mi, emberek aknázzuk ki teljes gazdagságában az érzelmek skáláját? Lehetséges lenne, hogy a Teremtés kimondottan számunkra taposott ki egy biológiai különutat, s egyedül az garantál tudatos és teljes életet? Ha ez így lenne, a könyvem itt, ezen a ponton már be is fejeződne. Ha ugyanis az ember a biológiai konstrukció értelmében valami különleges, akkor nem vethetné össze magát más fajokkal. Az állatokkal való együttérzésnek semmi értelme nem lenne, hiszen még sejtésszerűen sem érezhetnénk meg, mi zajlik bennük. Csakhogy a természet szerencsére a takarékos megoldás mellett