Ecce Homo II. [antikvár]

Védőborító szélei néhol meggyűrődtek, szakadozottak.
Olasz Ferenc azt szeretné, ha az angyalok lányok lennének, Henoch apokalipszisét szeretné visszájára fordítani. Történetei a ködbe vesző időben történnek, villany nincs, a ködös hajnalon, a vakító vörös naplementében ősi táncok geometriája szerint jóvátenni szeretné a jóvátehetetlent. A bukott angyalokat az emberek lányaitól szeretné távol tartani, szeretné a semmi fölé láncolt angyalokat eloldani és visszavezetni az Úrhoz. Szerepet szeretne cseréltetni, az eredendő bűnben feloldozást keresni, a szerelmes tiszta nőt szárnyasan, a lélek fényével, gyertyával menetelésre bírni, fel-fel a magasba. Szeretne megszabadulni a hajdani angyalnász titáni szörnyetegeitől, a földön körüljáró gonosz szellemektől, a bukott angyalivadékoktól. Minden lefényképezett tárgya, bánatos kis Máriák, elrajzolt pléhkrisztusok, kapuk, tornyok csak erre az egyre valók, a visszafordíthatatlan visszafordítására. Egy falusi kisfiú álma, tiszta, emléktelen reménye lobog szűzi fehérségben minden képen és filmen, minden áttűnésben, a látványok mindig konfliktusmentes keverésében. És hát persze, a háttérben ott dobok a megcsúfolt, ízekre szedett, de eleven magyar Pendragon-legenda.