A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században [antikvár]

Előszó E könyv a mohácsi csata (1526) és Buda eleste (1541) után három részre szakadt magyar-horvát középhatalom (másként Szent István birodalma) Habsburg Monarchiához csatlakozott része és jogutódja, a Magyar Királyság (azaz a Szent Ist-ván-i állam) 16. századi működéséről és a közép-európai Habsburg-államkonglomerátumban elfoglalt helyéről, valamint kapcsolatrendszerükről szól. A közel négy évszázados Habsburg-magyar együttélés ezen időszakát a 19. század második felétől sokszor jellemezték az éppen aktuáUs korszak politikája és ideológiája diktálta előítéletek és mítoszok alapján. A Habsburgok így az 1526 utáni évszázad vonatkozásában is gyakran bukkantak fel a magyar (nemzeti) függetlenség eltipróiként, miközben a Magyar Királyság monarchiájuk gyarmataként vagy törökellenes ütközőállamaként szerepelt. A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia 16. századi viszonyát e kötetben nem a korábban oly gyakori kuruc-labanc, Habsburg-ellenes-Habsburg-pár-ti vagy gyarmat-nemzeti függetlenség szembeállításban kívánom vizsgálni. A téma eddig csak részlegesen ismert forráscsoportjainak szisztematikus feltárása alapján a sokrétű kapcsolatrendszert mindkét fél oldaláról igyekszem körüljárrü. Részletesen feltérképezem a különféle területeken (államszervezet és udvartartás, had- és pénzügyek, közigazgatás és szuverenitás stb.) együtt járó egykori ellentéteket, vitákat, kompromisszumokat és lemondásokat egyaránt. Hogy munkámban - reményeim szerint sikerrel - szakíthattam a történeti köztudatban a Habsburgokkal és a velük együttműködő magyar politikai elittel kapcsolatban mind a mai napig élő előítéletek és mítoszok egy részével, abban számos tanáromnak és kollégámnak, valamint Közép-Európa több levéltára dolgozójának elévülhetetlen szerepe volt. Elsőként természetesen egyetemi mestereimnek jár kiemelt köszönet. Míg az Oszmán Birodalom és az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedés történetébe, valamint a történészi kutatás alapjaiba a napjainkban már a washingtoni Georgetown Universityn dolgozó Ágoston Gábor vezetett be, addig a mindig nemzetközi keretekben való gondolkodásra, illetve az osztrák, német, cseh és más kollégákkal való szoros együttműködésre elsősorban a 2006-ban elhunyt H. Balázs Éva nevelt. A szisztematikus levéltári kutatás mesterségét Gecsényi Lajostól és a közülünk 1999-ben eltávozott Szakály Ferenctől tanulhattam meg, akik munkámat nemcsak mindig kiemelkedő figyelemmel, hanem atyai szeretettel is támogatták, így e könyvet egyrészt egy hasonló összegzést egykor tervező utóbbi „pótatyám", másrészt a 2001-ben elhunyt Engel Pál emlékének szeretném szentelni. Tőle ugyanis - a 2007-ben meghalt Kubinyi András mellett - nemcsak a késő í^i-