Pofa be, ha velem beszélsz! [antikvár]

Előszó A: ,2 első harcok elcsitxiltával, 1956. október utolsó napjaiban kissrácként apám elvitt szétnézni a körútra, ahol a házakat belövések tarkították, a földön töltényhüvelyek hevertek, itt-ott egy halott letakarva kabáttal vagy kendővel, mellettük friss virág. A betört kirakatokból semmi sem hiányzott, és egy ház falánál kitett kartondobozt láttam, tele papírpénzzel és érmékkel. A hősi halottak hozzátartozóinak gyűjtöttek adományt, és senki nem vetemedett odáig, hogy egy fülért is megfújjon. Nekem ez a pénzzel teü doboz jelképezte — persze, akkor még nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem - azt a ritka pülanatot, amikor valamüyen magasztos eszme, ez esetben a hazaszeretet által hirtelen jobbá válnak az emberek, a kritikus tömeg hatására mindenki egy erkölcsüeg magasabb szintre emelkedik. A pülanat varázsa hamar elmúhk, ismét visszazökkenünk a hétköznapok romlásába, folytatódnak a lopások, a hazudozá-sok, az ócska megalkuvás, a kicsinyes irigység, a széthúzás rongálja életünket. És mégis. Egy-egy különleges alkalom megmutatja, hogy a jobbik énünk ugrásra készen, bármikor ismét felülkerekedhet. Hasonló pillanat volt 1988-ban a Hősök terén tartott Erdély melletti nagy tüntetés, amikor a résztvevők megtapasztalhatták az összetartozás különleges éknényét. A bennünk bujkáló, meg-foghatatian jobbik én segítette a magyarság megmaradását a történelem viharaiban is. Mert az elmúlt ezer évben öt különböző világbirodalom igázta le az országot - a tatár, a török, a Habsburg, a német és a szovjet —, melyek mind lehanyatlottak, a mi