Zengerájtól a kabaréig [antikvár]

Lapélein kisebb folt.
„ Zörgő szekér, mely felveri a csendet; odébb a durva, langyos zengeráj; s a Prófétához címzett fogadóban a főfalon olajban a király." (Somlyó Zoltán: Vidék) Este kilenckor megverik a zongora billentyűit, kezdődik a mulatság. Kánkánnak, arcátlan német kupléknak tapsol a közönség, s tart az előadás késő órákig. (...) Összeszedett, kóbor népség énekel, táncol, siralmas buzgósággal, s hadarnak olyan nyelven, melyet tán ők maguk sem értenek meg, de amely mégiscsak német akar lenni. Pénzünk van elég az ő számukra. (...) Nálunk nyugodtan terjed, rontva-zúzva, a brettliszellem. Olyan ijesztően, hogy ezer Shakespeare-darabbal sem fog lehetni helyrehozni. Ezeknek az idegen nyelvű truppoknak előadásai akaratlanul hatnak a szellemre, hiszen a pihenő perceket ezek töltik be. A brettli is színpad. A deszkák pedig nagyhatalom!... Ami ezekről elhangzik, mind kap befogadó fület, elrontható szívet. (...) így lesz a kultúránk lassan-egyre - magyar helyett - brettlikultúra..." Ady Endre tollából fakadtak e korholva aggódó sorok, 1900-ban Nagyváradon, akkor, amikor a „brettlikultúra" Magyarországon a zenitre ért. Bár a szavakból áradó féltést mindenki érzi, azt ma már kevesen tudják, mi is az a brettli, amitől annyira óvja látomásos poétánk a magyar kultúrát. Német tőből sarjadt ez is, mint annyi divatos miegymás a tizenkilencedik század derekán. A „brettli" a német Brettel, deszkácska szó „magyarított" változata, az alpári, olcsó színészi eszközökkel dolgozó, vidáman ripacskodó, többnyire énekes-táncos színjátszás, illetve színház pejoratív elnevezése. Ezen a deszkácskán, - ami Ady szerint nagyhatalom, - a „brettliművészek" mindenféle „tinglitangli"-t adtak elő, a nagyérdemű szórakoztatására...