Lelki napló a munkatáborból [antikvár]

A gerinc borítóján kisebb sérülés.
Sztupkay Sándor második világháborús hagyatéka sok tekintetben páratlan örökség. Már személyes döntése is – ahogyan azt későbbi visszaemlékezéséből megismerhetjük – magával ragadó: a harmincas évei közepén járó, súlyosan beteg tiszt a fogolytábor ispotályában evangélikus lelkésznek füllenti magát, hogy aztán a következő két évben önmagát nem kímélve segíthessen fogolytársain… Még az egyházi jog és a teológia is ismeri az ilyesfajta szükséghelyzetben végzett szolgálat és kiszolgáltatott szentség érvényességét – ám amikor Sztupkay szolgálatának lelki naplóit olvassuk, mégsem a „szükségmegoldás” keserű érzése tölt el minket. Tartalmában és formájában is egy évtizedek óta evangélikus egyházában nyitott szívvel és füllel élő, ökumenikusan és emberileg őszintén nyitott szolgálattevőt ismerünk meg, Isten elhívott papját, társai hittestvérét, Krisztus fogoly katonáját…