Az apostolkodás rövid kézikönyve [antikvár]

Aki hisz az örökkévalóságban, az örök boldogság és örök büntetés tanában, arra nézve a lelkek megmentése a legszebb és legfontosabb feladat a világon. Csakugyan "divinorum operum divinissimum", a legszentebb, valósággal isteni életcél. Mi lehet oly fontos és oly sürgetős, mint felebarátaink megmentése az örök kárhozat fenyegető veszedelmétől, melyet Krisztus Urunk oly megrázóan ír le az evangéliumban? Mi lehet oly felemelő s nemes törekvés, mint az, amelynek célja az örök üdvösség és boldogság biztosítása minél több embertárs lelkének? "Az aratás bő, a munkás pedig kevés", panaszolja maga az Üdvözítő, s hozzáteszi: "Kérjétek tehát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába!" (Mt 9, 37 s köv.) A lélekmentés nagy munkája elsősorban a papságnak, a lelkipásztoroknak feladata és szent kötelessége. Isten az utolsó napon legelőbb is az őkezükből fogja követelni azoknak vérét, akik elvesznek. Azonban a papság mellett a világi katolikusoknak is részt kell venniök a lelkek megmentésének isteni munkájában. Őket is kötelezi a szeretet legfőbb parancsa; őket is számon fogja kérni az Úr az itéleten azért, amit felebarátaikért tettek vagy tenni elmulasztottak (Mt 25, 14-45). Nekik sem lehet közömbös, hogy akikkel együtt éltek a földön, akiket szerettek, akikkel egy egyházba, egy hazába, egy nagy, emberi közösségbe tartoztak, velük együtt örök ujjongásban fogják-e dicsőíteni és szeretni Istent, vagy pedig távol tőlük örök kínban s kétségbeesésben fogják-e átkozni Krisztust, önmagukat s részvéttelen embertársaikat.