Az eucharisztia fénykörében... [antikvár]

Korunk és az Eucharisztia Modern máglyák Fényt kereső ösztöne van lelkünknek. Issza, szürcsöli a fényt s a mindig több, mindig mélyebb élet után sóvárog. Lehetetlen nem vágyódnunk a fényesség után; feléje fordulunk, érte epedünk s kalitkába zárt madárként vergődik a lelkünk, ha nem szárnyalhat szabadon a boldogságot jelentő fény felé. Talán éppen nyugtalan fényösztöne miatt veszíti el az ember a helyes irányt: a nagyobb fényesség és lánggal égő boldogság felé fordul s elhagyja a csendesen égő, biztos fényforrást. A pásztortüzek tiszta világa helyett csalóka képek igézete környékezi meg s az élet meghitt köréből lidércek és reflektorok káprázatai csalogatják új utakra. Fény fény után lobban fel, felfedezés felfedezésre születik. Kattognak a motorok s büszke érc-madarak suhannak éjtszakáink fölött kivilágított, karcsú testükkel. Tündéri szépre világítjuk ki kőcsipkébe vésett, gótikus álomvárainkat s büszke, kupolás köveinket; a fénynek, értelemnek és teremtő akaratnak máglyái lobognak körülöttünk; nagyvárosainkban éjtszaka neonfényes, villanyreklámos utakon járunk; nappali fényben úszó autósztrádákon robogunk a tengerpartok és magaslati nyaralók felé és mégis - sír bennünk a vágy: fényt, fényt adjatok a lelkünkbe, még többet, tisztábbat, igazabbat; megnyugtatót, eligazítót, boldogságosztót!