Identitás és útkeresés [antikvár]

Identitás és útkeresés Amikor az evangélisták az írás fáradságos feladatára vállalkoztak, nem az a szándék vezette őket, hogy Jézus alakját és tanítását megőrizzék a feledéstől. Nem a múlt hősét akarták halhatatlanná tenni, hanem tanúságot akartak tenni az élőről. Az Újszövetségnek egyetlen sora sem jött volna létre Jézus halálból való feltámadása nélkül. Az evangéliumok nemcsak a feltámadás után, hanem annak fényében is íródtak. Arról akarnak tanúságot tenni, hogy az elbeszélés főszereplőjének, a Názáreti Jézusnak az élete nem zárult le a halállal. Más szóval, annak történetét beszélik el, aki él: a Jelenvalóra emlékeznek. Ez nemcsak a feltámadásról mondottakra érvényes, hanem minden részletre, valamennyi epizódra is. A 20. századi Szentírás-magyarázat mutatott rá arra, hogy Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei nem pusztán azért figyelemre méltók, mert azonos a szerzőjük, hanem azért is páratlan jelentőségű alkotás, mert bennük Lukács olyan egységes művet hozott létre, amely Jézus történetét összekapcsolja a keresztény mozgalom első évtizedeinek elbeszélésével. Míg az evangéliumok révén a születő kereszténység egy egészen sajátos és nehezen definiálható műfajt teremtett, addig a levélforma átvételével a keresztény igehirdetők évezredes hagyomány áramába álltak. Pál apostol írásainak műfaja, a konkrét élethelyzetekre választ adó levél, már önmagában is sokat felfed az Apostol teológiájából, pontosabban abból, mit ért írójuk azon: teológiailag gondolkodni. Nem is any-nyira mondandója tartalma érdekes ebből a szempontból, hanem az, hogyan akarja közvetíteni üzenetét: Pál leveleket