Mi, akik Istennel birkózunk [antikvár]

VÍGASZDÖG Nem, vígaszvész. Reménytelenség - koncod nem lesz lakomám; mint akit, önboncolván, kételye esz, e foszló életgúzst, hogy nincs több erőm. Lesz; lesz várni, ezt-azt, lenni még - nem választani, nem. De ah, te sörényes, mire föl reng, míg rúg, durva velem, bele jobbod, a földfacsarék? csesz mancsod csontig? vesz szemed élésmustrát porcról, percről? s lendítesz, ó, viharra vihart rájuk, míg nem tudom eszemet sem? Miért? a termésért; vetkőzzön ki a búza S lám merített, csalt, hisz kézcsókoltam, a cséplő fát is (szinte), a szív, föl szuszt, föl hahotát, föl hajrát is hozzá. De hová is? Rám, kit az égjogar-öklös hős lök, s lát el lába? vagy őrá? Jaj, hová az a hajrá? ahova ő birkóz: a fényüres éjre, egy éven is (istenem!) Istenem, át.*' Gerald Manley Hopkins (1885) Olty Péter fordítása.