Adassék e levél... [antikvár]

Magukban, tehát levélírás közben is, a férfiak elégedetlenkednek. Szerelmes levelet írva még inkább. Ha öröm, ha fájdalom nyitja meg szívüket, a megnyílt szív keserűséget ont. Mintha a szerelem anyjukhoz vezetné vissza őket: nyűgösködnek, toporzékolnak, akkor is, midőn a baj csak egy késlekedő válasz; minden egyszerre kellene nekik és azonnal. Egy elmaradt mosoly miatt rángó szájjal, fuldokolva, mintegy szalmaszál után kapkodva, úgy ragadják meg a tollat, hogy az ember fellélekzik: milyen szerencse, hogy az asztalon véletlenül nem a papírvágókésbe ütközött kezük, a tőrbe. A nők mindezt megértően nézik. Tudják, hogy a szerelem csak ürügy, csak jó alkalom a szertelen kitörésre vagy áradozásra. Egy-két megnyugtató szó után rögtön rátérnek a lényegre: „az sót még senki sem kérte s azt irja Zsigó, nyolc máriáson nem kél el, kivált kész pinzen." A férfi, aki ilyen levelet kap, lecsillapszik, elhiszi, hogy szeretik. Levélírás közben a nők kezelik jobban a tollat. Ügyesen koppintanak vele a körömre is. „Értem édes Szivem kegyelmed leveléből, hogy micsoda szállása vagyon s dámák is büvön vannak. Én penig azt bánom, hogy az cavallérok igen erre járnak s néha udvaroskodnak is." Értjük. Ők a jobb levélírók.