Mit olvassunk? [antikvár]

Részlet a könyvből: TRISTAN ÉS ISEUT (Xll-ik század.) A szerelem és a halál egyik legősibb meséje: borús kelta mítoszból udvari regénnyé terebélyesedve a középkor nem egy híres énekmondóját inspirálja, Chrétien de Troyes-t éppúgy, mint Gottfried von Strassbourgot, Marie de France-ot nem kevésbé, mint Béroul-t majd pedig Thomas-t s a XII. század közepétől egész az újkor küszöbéig hol költői elbeszélésben, hol prózában él tovább, hol külön és önálló műben, hol epizód vagy töredék gyanánt, mígnem a múlt század végén Wagner operájával válik a mai lélek, a mai érzésvilág egyik lényeges jelképévé. A mi korunkban Joseph Bédier újjáköltése tette népszerűvé: mint egy értékes, régi csipke szétdarabolt foszlányait, úgy szedte, úgy illesztette össze, olyan gyengéd áhítattal s olyan szakavatott kézzel, a kelta monda s a lovagkori éposz máig ránkmaradt elemeit. Ilymódon megtaláljuk benne az őskor barbár költészetét, a vad tengert, a veszélyes erdőt s a sárkányölő bajvívót, aki a természet fia, varázsló, hős, szinte félisten, s ugyanúgy a lovagkor lélektanát és gráciáját, a korlátlan, akaratlan s ellenállhatatlan szerelem csodáját, amelynek lángjából azóta minden regényre jut egy-két sugár, Cléves hercegnőtől kezdve egészen Proust „Eltűnt idejéig" ...