Bánovics Mária évtizedről évtizedre [előrendelhető]

Vannak életek, amelyekről utólag úgy érezzük: egyetlen ember számára túlságosan sok történelmet mértek rájuk. Bánovics Mária élete ilyen. Nem azért, mert ő maga történelmi szereplő kívánt volna lenni, s nem is azért, mert a történelem alakítóinak közelében élt. Éppen ellenkezőleg. Egy asszony történetét olvassuk, aki családot alapított, gyermeket nevelt, dolgozott, varrt, földet művelt, féltette a hozzátartozóit, gyászolt és reménykedett - miközben körülötte újra és újra összeomlott az a világ, amelyről azt hihette volna, hogy végre tartós marad.
Ez adja Sumonyi Zoltán könyvének különleges erejét. A Bánovics Mária évtizedről évtizedre nem egyszerűen egy életút dokumentuma. Valójában a huszadik századi magyar történelem alulnézetből megírt krónikája. A történelem itt nem évszámok és államférfiak története, hanem özvegységé, behívóké, sebesüléseké, meneküléseké, lakásoké, varrógépeké, kenyéré, földé, gyermekeké és elveszített családtagoké.
Bánovics Mária tizenöt és fél évesen ment férjhez, tizenhét éves korára pedig már özvegy volt, egy egyéves kislánnyal. Első férje, Forgách Lajos 1915 júniusában esett el a Keleti-Kárpátokban. Az az élet, amely alig kezdődött el - pécsi lakással, tervekkel, gyermekkel, a polgári boldogulás reményével -, egyetlen pillanatban megszakadt. A könyv egyik legfontosabb sajátossága azonban éppen az, hogy elbeszélője nem épít önmaga köré tragikus mítoszt. Mindjárt az elején szinte tiltakozik az ellen, hogy kivételes szenvedőként tekintsünk rá: az ő élete, mondja, nem volt nehezebb sok más asszonyénál. Ez a mondat az egész mű egyik kulcsa.
Mert Bánovics Mária sorsa egyszerre rendkívüli és tipikus. Rendkívüli abban, hogy szinte valamennyi nagy huszadik századi magyar történelmi törés személyesen érinti; és tipikus abban, hogy mindaz, ami vele történik, százezrek életének tapasztalata is lehetett. Az első világháború, a Monarchia szétesése, az 1918-1919-es forradalmak, a szerb megszállás, Trianon következményei, a két világháború közötti évtizedek, a második világháború, a nyilas hatalomátvétel, a szovjet megszállás, az államosítás és a kollektivizálás, majd 1956 és az azt követő megtorlás nem külön fejezetekként lépnek be az életébe. Bekopogtatnak az ajtón. Elviszik a férjet. Elköltöztetik a családot. Elveszik vagy átrendezik a tulajdont. Katonának viszik a férfiakat. Idegen hadsereg jelenik meg az utcán. A rádióból egyszer békét, percekkel később újabb háborút hallani.
Ezért különösen jelentős a könyv elbeszélői perspektívája. Az eseményeknek azt a formáját őrzi, amelyben egykor eljutottak hozzá. ,,Mondták", ,,hallottuk a rádióban", ,,az uram úgy gondolta", ,,én nem tudom" - újra és újra efféle fordulatokkal találkozunk. Ez nem gyengesége, hanem hitelességének egyik forrása. Megmutatja, hogyan létezik a történelem az egyszerű ember tudatában: hírekből, félelmekből, szóbeszédből, családi vitákból, személyes benyomásokból és később újraértelmezett emlékekből.
Az elbeszélés nyelve ugyancsak külön érték. Bánovics Mária beszéde megőrzi az élőszó természetességét, ismétléseit, kitérőit, visszakanyarodásait. Az ,,elég az hozzá", a ,,na, hát", az ,,ugye" nem fölösleges töltelékszavak: az emlékezés ritmusát teremtik meg. A történetek olykor egymásba csúsznak, egy névről újabb történet jut eszébe, majd visszatér a félbehagyott eseményhez. Így működik az emberi emlékezet. A könyv éppen ettől nem válik steril történelmi dokumentummá.
Bánovics Mária számára az ember értékét mindenekelőtt a munka, a becsület, a család iránti felelősség és a másik emberrel szembeni tisztesség adja. Ideológiák jönnek és mennek körülötte, rendszerek nevezik át önmagukat és egymást, ő azonban egy egyszerűbb és mélyebb mércéhez ragaszkodik. Amikor 1919-ben a kaposvári üzleteket fosztogatják, azt mondja: neki soha nem kellett a másé. Évtizedekkel később a termelőszövetkezetben azért háborog, mert társai félbehagynák a megkezdett sort a munkaidő végén: számára a föld nem ismeri a ,,fájrontot".
A könyv egyik legmegrázóbb vonulata a család és a történelem folyamatos ütközése. A nagy események mögött mindig ott van az anya kérdése: hol van a gyermekem? Életben van-e? Hazajön-e? Mit tudok tenni érte? 1956-ban Bánovics Mária első gondolata sem a világpolitika, hanem a Budapesten élő fia és unokái. A faluban közben élelmet gyűjtenek a fővárosiaknak, ő négy zsák krumplit, két zsák lisztet és négy libát ajánl fel. Ebben az apró mozzanatban talán többet megértünk 1956 társadalmi valóságából, mint sok politikai összefoglalóból: a forradalom nemcsak az utcán harcolók története volt, hanem az értük aggódóké, nekik élelmet küldőké, a rádió mellett várakozóké is.
A kötet végén pedig a történelem ismét olyan kegyetlenséggel lép be Bánovics Mária életébe, amely szinte visszamenőleg új megvilágításba helyezi az egész könyvet.
A Sponga Júliához vezető történetszál eleinte szinte véletlen mellékszálnak látszik. Jenő segít egy nehéz sorsú csepeli munkáslánynak, akiből 1956 fegyveres felkelője lesz, és akinek bekötözött arcú, puskás fényképe később bejárja a világsajtót. Bánovics Mária pedig fia kérésére közvetítővé válik a külföldre menekült lány és Jenő között. Végül maga kezd levelezni Júliával, és ez a kapcsolat - saját szavai szerint - haláláig tart. Egy falusi idős asszony és az 1956-os magyar forradalom egyik külföldön ismert alakja között így teremt kapcsolatot a történelem különös véletlene.
Aztán Jenő eltűnik.
Bánovics Mária hosszú ideig nem tudhatja, hol van a fia, mi történt vele, életben van-e. Amikor végül behívják a Kozma utcai börtönbe, a közlés kegyetlenül rövid: ,,meghalt". Arra, hogyan és mikor halt meg, hol temették el, nincs érdemi válasz. Marad két igazolvány, egy karikagyűrű, százhuszonegy forint és egy nejlonszíjú karóra.
Aligha lehetne ennél erősebben megfogalmazni, mit jelent az alcím: a XX. század elrablása.
Nemcsak országokat, határokat, vagyonokat és politikai szabadságot lehet elrabolni.
És mégsem a vereség könyvét tartjuk a kezünkben.
Bánovics Mária életének talán legmélyebb üzenete éppen az, hogy az ember történelmi kiszolgáltatottsága nem azonos az emberi méltóság elvesztésével. Az ő ereje nem látványos hősiesség. Megtanul varrni, amikor özvegyen kell eltartania magát. Munkát vállal. Gyermekeket nevel. Új családot teremt. Költözik. Hazatér. Földet művel. Segít másokon. Eltemeti, akiket el lehet temetni, és őrzi azok emlékét, akiknek még a sírhelyét sem tudhatja.
Talán ezért olyan fontosak ebben a könyvben a tárgyak is. Egy barna kendő. Egy olló. Egy varrógép. Egy karóra. Jelentéktelen dolgoknak látszanak a nagy történelem mellett, mégis ezek hordozzák tovább az emberi élet folytonosságát. A varrógép az elesett férj után maradt pénzből vásárolt jövő. A barna kendő egy régen meghalt férj érintésének emléke. Az olló egy zavaros történelmi pillanat furcsa relikviája. A karóra pedig már nem tárgy csupán, hanem egy fiú helyén maradt néma bizonyíték.
A nagytörténelem emlékműveket épít. A magántörténelem tárgyakat őriz.
Sumonyi Zoltán könyvének jelentősége éppen abban áll, hogy ezt a magántörténelmet emeli át a közös emlékezetbe. Nem helyettesíti vele a történettudományt, hanem hozzáad valamit, amit semmilyen levéltári irat nem képes önmagában megőrizni: azt, milyen érzés volt végigélni mindezt.
Bánovics Mária nem kívánja megfejteni a huszadik századot. Csak elmondja.
És miközben elmondja, kiderül, hogy egy asszony emlékezete képes összekötni azt, amit a történelem újra és újra szétszakított: Monarchiát és köztársaságot, falut és várost, háborút és békét, 1915-öt és 1956-ot, Pécset, Kisasszonyfát és Budapestet, egy világhíressé lett forradalmár fényképét és egy anya személyes gyászát.
A könyv legvégén mindössze két szó áll:
,,VÉGE VAN."
De az elbeszélt életnek valójában nincs vége ott, ahol a szöveg befejeződik.
A történelem sok mindent elrabolhat az embertől.
Az elmondott életet azonban már nem.