Az eltűnt remény nyomában

Jó ideje szinte egyik krízisből esünk át a másikba. A világban súlyos, életfenyegető dolgok történnek, és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét éljük át. Mint amikor egy hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte szóródnak az értékei, és ő azok után kapva vissza akarja nyerni, ami széthullott, ami fontos. Keressük tetteink célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol itt a segítség? Hol van a remény?
Nehéz időket élünk az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik a világ, letapossa a megtartó éltetőt, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám nem az a célom, hogy a negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az ellenszerek lehetőségére, a rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a figyelmet, mert erre egyre nagyobb szükségünk van és lesz is a jövőben.
Szükségünk van olyan erőre, belső parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy tekintsünk előre. Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján, lavinaveszélyek közepette az előre haladás lépésenkénti feladatával kell megküzdenie, mi magunk is erőtöltésre szorulunk, energiák pótlására, hogy a belső küzdőerők ne szegényedjenek el és a célok elérését szolgálják. Az az erő, amely felemel, átemel, tovább lendít, segít, támogat és az eleséstől véd, előre csalogat a cél elérésének ígéretével, maga a REMÉNY.
Könyvem antológia, a válogatott írások a fontosságokat szeretnék tükrözni. Vajon kinek fontosak? Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez minden soromban kifejezésre jut. Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam egykor), hogyan gondolkodjunk a változásról, tegyünk különbséget életnehézség és probléma között, sőt az első- és másodfokú változás között is. Több írásban járom körül, hogy mit kezdhetünk az agresszióval és a depresszióval. Személyes szakmai ars poeticámat, hitvallásomat is összefoglalom - mindazt, amit a nevelésről, sőt tágabban magáról a segítő emberi kapcsolatról fontosnak vélek. Végül pedig igyekszem átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények vagyunk - ahhoz, hogy létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy tudjunk kit szeretni és viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és belássuk, hogy az individuum gőgjében maradva "egyedül nem megy!".
Azt kívánom minden Olvasómnak, hogy az összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében az élni akarást, a reménységet!