Felplusztulás, leplusztulás (Előzetességek és utólagosságok [2018 - 2019])

Ha Tandorihoz, a mindig-van-to­­­vább mesterdalnokához illenének a nagy és végletes szavak, azt mond­hatnánk, hogy ebben a könyvben nem­csak a szerző több mint hat év­tizedes írói-költői pályafutása, ha­nem a XX-XXI. századi magyar irodalom egy kivételes jelentő­ség­gel bíró életműve zárul.

Pedig lát­szólag semmi különös nem tör­ténik a lapokon, a magát régóta a "halál elő­szobájában" tudó alkotó a hozzá legközelebb álló, mellette mind­vé­gig kitartó formák: a Kosztolányitól örökölt "körömköltészet", az afo­rizma és a rajz segítségével doku­men­tálja napjait. A változatlanság színe alatt, az újramondás és meg­ismétlés tetteiben azonban - bár Tan­dori minden időhatárt végtelen messzinek mutató termékenysége látszólag mit sem tud erről - egy­szerre megjelenik az utolsónak szól­ás, a majdani elhallgatás ígérete.

A szűk lakástérbe zárult én tettei és szavai immáron elválaszthatatlanok és megkülönböztethetetlenek egy­más­tól: a tettek szavakká, a szavak pedig az utolsó evilági tettekké változnak, és így, együtt felvillantják a "titkos jelet", a kötet címébe ékelt "plusz" biztatását. A fekete, egymást keresztező vonalak véget vető, még­is meg-mentő üzenetét: +